Régóta szerettünk volna egy étkezőasztalt a konyhába.
Mióta ebben az új építésű, szebb és nagyobb lakásban élünk, már sokszor felmerült a gondolat, hogy nagy ugyan a konyha, és isteni jót lehet benne focizni Miluval, de egyszerre kettőnél több ember nem tud leülni. Aztán végül úgy döntöttünk, hogy ez lesz a mi saját karácsonyi ajándékunk. Akár van rá pénzünk, akár nincs...:)
Elszaladtam az első bútorboltba, készítettem néhány fényképet, hogy Norbi is tudjon választani. Nekem természetesen a legolcsóbb tetszett, Norbi viszont még hezitált.
Ezért elmentünk Miluval a Yiskbe is, de az ottani árukat nem a mi pénztárcánkhoz szabták. Nem beszélve arról, hogy Milán egy pár másodpercre eltűnt a szemem elől, és azt hittem, elveszett... Holott csak bekóválygott a pultok közé, én meg nem láttam meg egy óriási ágytól... Mindenesetre majdnem szörnyet haltam ijedtemben, úgyhogy gyorsan eljöttünk...
Másnap végül elmentünk egy a város túlsó szélén lévő bútorboltba. Eredetileg biciklivel akartam menni, de amikor Milán megtudta, hogy megyünk "kirándulni" (ahogy ő szokta mondani), örömében szaladgálni kezdett körbe-körbe a lakásban azt kiabálva, hogy "Miluka motorozik, Miluka motorozik!!!". Én mondtam neki, hogy nagyon messzire van, de ő ragaszkodott a motorhoz. Úgyhogy - mindenre felkészülve - eltettem az esőkabátját, egy esernyőt, vittem magammal a babakocsit, annak az aljába betettem az esővédőt..., cumisüveg, cumi, túrórudi, autók és... indulás.
Milán hihetetlen sebességgel kezdett száguldani, és ügyesen mindent úgy csinált, ahogy mondtam. Rendkívül büszke voltam rá. "Lassan!... Most kanyarodunk!... Fordulj vissza, Milán, emerre megyünk! ... Vigyázz, nagy zötty!..." És ő csak tepert büszkén, egyenes háttal, kihúzott derékkal, ahogy egyébként mindig szokott. Én meg ugyanilyen büszkén szaladtam utána a kocsival.
Aztán ahogy haladtunk előre, úgy csökkent a kis motoros sebessége. "Milán, beleülsz a kocsiba? - NEM!" Hangzott el számtalanszor ez a kérdés-válasz. Az ég kezdett beborulni, a motor kereke már alig forgott a rátapadt sártól és falevelektől. Egyszer csak Milu leszállt a motorról. Már kezdtem örülni, hogy végre beleül a kocsiba, de nem ez történt. "Miluka elfáradt. Anya lemossa a motor kerekeit, mert sáros.":) És akkor - engedelmes anya lévén - már fogtam is a motort, belegurítottam egy pocsolyába, és lemostam a kerekeit.:) És már indultunk is tovább az egyre nehezebb úton...
Majd megérkeztünk a boltba, ahol vagy csak asztal volt székek nélkül vagy prospektus árak nélkül... Szóval, marad a legolcsóbb lefényképezett asztal...
Elindultunk hazafelé, és az eső elkezdett cseperészni... Hát akkor jöjjön az esőkabát. Iszonyatos üvöltések közepette feladtam a fiamra az esőkabátot, aki - miután nagy nehezen abbahagyta a sírást - csigalassan elindult a motorral hazafelé.
De aztán az történt, amire nem számítottam: megállt a motorral, és nem mozdult. Az eső már egyre jobban esett, és mi még nagyon messze jártunk... "Beszállsz a kocsiba? - Nem. - Jössz a motoroddal? - Nem. - Keressünk lejtőt? (a lejtők a kedvencei) - Nem. - Mehetünk haza? - Nem." Ajjajj..., de gondoltam, kivárom. Már én is eláztam, feltettem a kapucnimat, és vártunk... csak vártunk... Aztán jött a tuti ötlet: elindultam, hátha jön utánam. Mentem, mentem és semmi... A pici drágám csak állt durcásan a motorral egy helyben, a kis sárga esőkabátjában, mereven egy pontra meredve. Csendben elnyomtam egy mosolyt magamban, hisz megsajnáltam. Na meg aztán eszembe jutott valaki..., aki (szüleim úgy mesélik) mintegy harminc évvel ezelőtt ugyanilyen makacs és önfejű volt... És lehet, hogy ugyanígy állt a zuhogó esőben, és csak hajtogatta, hogy NEM.
Mivel már majdnem egy utcányit mentem, visszafordultam. Milán úgy tett, mintha észre se vette volna, hogy elmentem. És akkor kezdődött az újabb küzdelem: motorról le, babakocsiba bele... De ekkor már tényleg úgy megsajnáltam, hogy az esővédőt már aztán tényleg nem tettem a kocsira, hisz attól egyenesen retteg. Úgyhogy anya elkezdett futni a babakocsival hazafelé. És csak futott, csak futott a zuhogó esőben egyik kezével a babakocsit tolva, a másikban pedig a motort szorongatva. Milán nagyokat kurjongatott a kocsiban, hisz ilyen gyorsan sem mentünk még... Én is jókat nevettem, mert láttam magunkat kívülről... Milán aznap délután három órát aludt.. Jó móka volt!
Visszatérve az asztalra, maradt az olcsó variáció. Norbi el is ment, hogy kifizesse, de amikor kipróbálták, kiderült, hogy nem is lehet széthúzni...:( Elromlott. "Ezért van negyven százalékkal leértékelve", mondta az eladó. Na most..., ki vesz meg egy rossz asztalt négy székkel 40.000 forintért...? Mi nem. Amikor Norbi felhívott az üzletből, már belefáradtam. "Nem érdekel, akkor vegyük meg a drágábbat, majd lesz valahogy..."
Így lett másnap egy drága de szép asztalunk a konyhába négy szép székkel.
Amikor Milán meglátta, nagyon megörült neki. "Tetszik. Miluka felcsücsül a székre." "Anya is leül, apa is leül." "Anya meggyújtja gyertyát adventi koszorún." És akkor ott ültünk az asztal körül, néztük az adventi koszorún a gyertya lángját, és a kisfiam megszólalt: "Mindenki itt van." És akkor elöntött a boldogság: Neki mi vagyunk "mindenki", "minden". Nekünk ő a "mindenünk", és nekem pedig van egy fantasztikus CSALÁDOM.
Kellemes karácsonyt mindenkinek!
