Ma felhívott az egyik ismerősöm, barátnőm, és azt mondta, hogy a gyermekével kapcsolatban az nyugtatta meg igazán, amit a blogomban olvasott. Aggódott a pici fejlődése miatt, de amikor látta, hogy Milu is csak később fordult meg, ült fel, stb..., nem aggódott többé. Nem a neurológus nyugtatta meg igazán, hanem a blogomban olvasottak. Ekkor elszégyelltem magam, hiszem már sok hónapja nem is írom... Pedig olvassák...
Aztán amikor ezt elmondtam a páromnak, szólt, hogy "ja, különben ez és ez és ez is mondta, hogy olvassák, amit írsz...". Na szép. Úgyhogy folytassuk csak. Ahogy a spanyol mondaná: Ánimo!
A képen életem értelmei láthatóak: a párom és a 13 hónapos Milu. Még nagy hajjal, nem sokkal a kép elkészülte után levágtam a kis loboncot... Észvesztő, amilyen sebességgel nő a haja, szerencsére. Mióta megszületett, már háromszor vágtam le neki. És nem is olyan rosszul. Gondolom, mondanom sem kell, hogy semmilyen fodrászi képesítésem sincs, csak annyi, amennyit a fodrász székében ülve ellestem, na meg az évek...:) A hajvágás mindig kész procedúra, mivel érdekli az olló, ezért egyfolytában abba az irányba fordítja a kis fejét... Képzelhetitek...:)
Na, keressünk egy rövid
hajús képet is...
Itt a kis haja nem is annyira látszik, viszont azt láthatjátok, hogy mennyire segítőkész. Mindig együtt ágyaznak az apjával, Milán pedig készségesen adogatja neki az ágyneműket, majd betolja az ágyat. Erőt nem fejt ki - hisz Norbi tolja - , de iszonyatosan jót tud erőlködni, és eljátssza, hogy ez borzasztóan nehéz, csak nyög és nyög és nyög...) Ez aztán a nehéz munka! Persze közben hátra-hátrasandít, hogy "Látod, anya, milyen ügyes vagyok?"
Egyébként 13 hónapos múlt, nyolc foga van, 12 kg. Ez az utóbbi azért lényeges, mert decemberben és januárban egyáltalán nem hízott, 11kg 600gram volt, ezért a doktornő visszarendelt minket méretkezni, aggasztotta, hogy nem hízik. Persze teljesen rendben volt ez a súly, de inkább menjünk biztosra. Na ezután jól megfázott, úgyhogy kiélvezhettük az orrszívó porszívózás rejtelmeit is, ezért nem is nagyon evett, mégis felkapott magára még gyorsan 400 grammot.
Már legalább két hónapja egy kézzel belém kapaszkodva megy, vagyis inkább fut... Ma már el is indul magától, megáll, sőt tegnap már ügyesen hátra is fordult kapaszkodás nélkül. Én biztos vagyok benne, hogy simán tudna menni, de minek? Ha anya fogja a kezem, szaladhatok is, és úgyis arra megyünk, amerre én akarom (különben iszonyatos nagy üvöltést levágok), míg egyedül egyrészt uncsi, másrészt úgy még csak lassan tudok közlekedni.
Tegnap egyébként is izgalmas napunk volt: kimentem vele babakocsival a Tescóba, majd hazagyalogoltunk, és ő már annyira fáradt volt, hogy elaludt. Ez nem túl kényelmes kocsi, és amikor apukám kivette belőle, Milu nem tudott ráállni a bal lábára. Nem nagyon ecsetelném, hogy hány évet öregedtem, amikor megláttam, hogy úgy közlekedik, mint a csípőficamos emberek... Gyorsan masszírozni kezdtem a kis lábait, majd felszaladtunk vele, levettem róla mindent, hátha valami elszorította, akár a pelus vagy a cipő, és járattuk egyfolytában. Majd szépen lassan helyrejött. Ijedtemben még a doktornőhöz is gyorsan bejelentkeztem, de végül nem mentünk el. Valószínűleg elzsibbadt a kis lába, csak nagyon furcsa volt, hogy majd egy óra kellett, hogy újra "bejáródjon". Azért ma bejelentkeztem a hétfői magánrendelésre. Úgyis hasmenésközeli állapot is van. Akkor majd ezt is elmesélem...
Nahát, mára ennyit. Sok minden van, amiről nem számoltam még be, de ami késik...
Búcsúzóul még egy kép, ami biztosan felvidít Benneteket! Üdv, hamarosan találkozunk!
