Megint játszószőnyeg van, talán tudok egy picit írni... A császármetszés... Maga a műtét nem nagy szám, úgy értem, nem fájt egyáltalán, és még annyira kellemetlennek sem mondható. Betoltak a műtőbe, ahol TIZENKETTEN! vártak rám. Ekkor már kezdtem fontosnak érezni magam. Sajnos senki nem jöhetett be velem a műtőbe... Ez rossz volt. A párom és a nővérem egy külön (tévével is ellátott!!!) szobában várakozott rám, anyukám és az "anyósom" pedig a kórház folyosóján várták a híreket... Beadták az injekciót a gerincembe. Na az nem volt túl jó, de az altatóorvos - aki egy nagyon szimpatikus Kinga nevezetű doktornő volt - mindent elmagyarázott. Mindent elmondott, hogy mikor mi fog történni. Aztán amikor hatott az érzéstelenítő (két perc sem volt), elkezdődött a műtét. Egy nagy zöld paravánszerű valami miatt szerencsére nem láttam semmit az egészből. És - az altatóorvosnak hála - mégis tudtam, hol tartunk. Mikor vágnak fel, mikor emelik ki a picit, mikor vezetnek be egy csövet, hogy könnyebben ürüljön majd a lochia (az a véres váladék, ami a méh összehúzódásakor keletkezik, kb. hat hétig). Egyszer rosszul lettem, akkor szóltam, és gyorsan kaptam egy oxigénmaszkot és két ampullányi valamit (?), és minden rendbe jött. Mint utóbb kiderült, lement a pulzusom 50-re, ezért volt a baj. De minden megoldódott. A műtét nem tartott fél óránál tovább. A pindúrt rögtön megmutatták, majd kivitték lemérni, elvégezni a vizsgálatokat. Ott már az apja is kezébe vehette. És mindenki megnyugodhatott.
De a felépülés... Nos, az aztán kemény volt. Legalábbis nekem, aki nem bírom, ha tehetetlen vagyok, és ekkor bizony az vagy... Egy katéter és egy véres váladékot elvezető cső lógott belőlem, és infúzión keresztül kaptam oxitocint, hogy mihamarabb visszahúzódjon a méhem. De a legrosszabb az volt, hogy nem tudtam mozogni. De egyáltalán, sem az oldalamra fordulni, sem felülni. Csak másnap tudtam felkelni, akkor is csak segítséggel. A nővérke vitt el tusolni, mert egyedül nem ment... Ez biztosan mindenkivel így van, de én még sosem voltam ennyire kiszolgáltatott helyzetben, és valljuk be: FÁJT! A seb borzasztóan fájt. Ráadásul rengeteget kellett sétálni, hogy ne legyenek összenövések... Közben ott a pici melletted, de nem is nagyon tudsz felülni, hogy megszoptasd, na meg nincs is még tejed...
Ma voltunk a gyerekorvosnál, mert Milu nem kakilt már több mint két napja. Tiszta idegbeteg vagyok emiatt. Tápszert eszik, ezért elvileg minden nap kellene, hogy legyen valami a pelusban, de semmi. És ez a nehezen kakilás már két hete megy. A lázmérőzés általában használ, de mivel hozzá lehet szokni, most már nem akarom. Túl vagyunk a tornáztatáson, hassimogatáson, cukros kamillateán, a szirupos gyógyszeren, mindenen... Úgyhogy anyuval elvittük a doktornőhöz. Felírt egy másik tápszert neki, amit az egész városban nem lehet kapni, úgyhogy megrendeltem. Milupa komfort a neve, állítólag direkt ilyen esetekre találták ki. Valaki használta már ezt a tápszert? Vagy voltatok már hasonló helyzetben? Segítsetek, ha tudtok!!!! (Ja, és szélcsövünk is van már...) Előre is köszönöm, ha hozzászólsz. Üdv, idegen!:)
