Tudod, amikor semmi mást nem hallasz a telefonban, csak a gyermeked iszonyatos sírását... Tudod, amikor szaladsz le a lépcsőn az éppen valahogy felrángatott kabátodban és cipődben, és sietnél, de a lábad nem enged: remeg. De te hajtod, hogy gyerünk, előre, menj már... Tudod, amikor szétnézel a sötét utcán, és nem tudod eldönteni, merre fuss, mert nem mindegy, merre rövidebb... Tudod, amikor arra gondolsz, hogy ez veled nem történhet meg, hisz ez csak MÁSSAL fordulhat elő... Tudod, amikor könyörögsz valakihez vagy valamihez, hogy csak nagy baja ne legyen: imádkozol... Futsz, csak futsz és futsz, mert már majdnem ott vagy, és a lábad egyszercsak megállít, mert már rég elfogyott a levegőd, csak most nem veszed észre... És egy mély lélegzet, és még egy és még egy, és gyerünk tovább, mert már látod a mentők és a rendőrautók villogását, mert már hallod a szirénát: megérkeztél. És amikor magadhoz öleled a kis csöppség riadt testét, és azt sem tudod, hol vagy, hogy mennyire tört össze az autó... csak nézed őt, hogy vérzik-e, hogy épségben van-e, hogy megismer-e...
Tudod, amikor kijössz vele a baleseti sebészetről a látlelettel, hogy úgy tűnik, a gyerekülés megvédte, de folyamatosan figyelni kell őt... Tudod akkor..., akkor hazafelé menet karodban a fiaddal a sötét utcán hangosan mondasz egy köszönömöt annak a valakinek vagy valaminek... és pontosan tudod, hogy Te vagy a világ legboldogabb és legszerencsésebb embere.
