Egy délután Norbival felszálltunk a békéscsabai vonatra. Milánra anyuék vigyáztak, mert aznap orvoshoz kellett mennem, magánrendelésre. Tudtuk, hogy az állomáson vár a nővérem, ő tudja, hova kell menni, majd elvisz minket kocsival, aztán már jövünk is haza.
A vonat tele volt, sokan ücsörögtek a kellemesen meleg vagonban. Nem volt könnyű ülőhelyet találni, főleg, hogy jó lett volna, ha csak ketten utazunk a négyes ülésen. Már a második vagonon mentünk keresztül, amikor végre találtunk üres helyet. Leültünk, tudtuk, hogy csak kevés ideig kell maradnunk, hisz az út alig háromnegyed óra, mégis körülnéztünk, kik ülnek a mellettünk lévő ülésen Egy idős férfi újságot olvasott, vele szemben egy diáklány tanult valamit. Rendben, úgy tűnt, nyugodt utunk lesz.
Aztán meghallottam a mögöttem utazókat. Látni nem láttam őket, csak a hangjukat hallottam, de nem is volt baj, mert egy időn belül nagyon idegesítettek. Egy anya volt a kisfiával.
Mióta Milán megszületett, mindig feszült leszek, ha Milán-korabeli kisfiút látok az édesanyjával akkor, amikor mi nem vagyunk együtt. Bizonyára az ösztönök teszik. Azonnal elkezd gyötörni a lelkiismeret-furdalás: Tessék, ők együtt vannak, ilyen egy rendes anya; egy tapodtat sem mozdul a fia nélkül, viszi magával mindenhova, minden lépését látja, mindig tud rá vigyázni. Te meg??? Itt ülsz a vonaton nélküle, azt sem tudod, elaludt-e már, evett-e eleget, nem folyik-e az orra...
Tehát eleve izgultam az orvos miatt, aztán a kisfiú és édesanyja is idegessé tett, de még ehhez társult az, ahogy az anya a fiával beszélt.
"Koni! Nem érted? Mondtam, hogy ne vedd a szádba, mert koszos. Ne fogd meg az üveget! Ráütök a kezedre, ha még egyszer meglátom. Nem érted, hogy ne lépj a lábamra? Nem hallod, mit beszélek?"
Koni..., Jesszusom! Ez meg milyen név? Minek lehet a becézése? Biztosan valami divatos amerikai keresztnév. Megőrülök ezektől. Meg ugyan miért nem csinálhat semmit az a szegény gyerek? Legszívesebben átszólnék az anyának, hogy most már elég lesz.
"Koni! Koni!!!! Figyelj már rám! Ha még egyszer rálépsz a lábamra, megverlek. Megértetted? Hallod???"
Nagyon fel voltam háborodva azon, amit hallottam. A vonat pedig lassan begördült az állomásra, így végre felállhattam, hogy felvegyem a kabátom,és egyben végre megnézzem, milyen anya is az ilyen...
Egy velem egyidős nőt láttam melegítőben, hosszú, egyenes szálú, lófarokban összefogott hajjal. Rengeteg holmit cipelt, több tele bőrönd volt a csomagtartón, s mint később kiderült, más ülések fölött is tárolt még régi, elhasznált tele bőröndöket. A kisfia egy 3 év körüli fiú volt, Thomasos hátizsákkal a hátán. Az anya készülődni kezdett.
"Konrád! Vedd fel a kabátodat légy szíves. Hallod, Konrád? Konrád! Konrád!!!"
Ijedten néztem Norbira, hogy látja-e, amit én látok, és közben mérhetetlenül elszégyelltem magam...
Konrád üres tekintettel meredt a tájra, édesanyja hangja nem ért el hozzá. Egy más világban járt, valahol messze tőlünk, ki tudja merre. Az anya mindent megtett, hogy kizökkentse, a nevét kiabálta, az arcát ütögette, majd többször is megrázta, mire egyszer csak hopp, Koni visszatért közénk. Ijedten néztem a jelenetet, úgy éreztem, valahogy segítenem kellene, hátha tenni tudok valamit a kisfiúért..., vagy talán az anyáért... De a nő gyakorlott volt. Amikor Konrád ránézett, megfogta óvatosan az arcát, megsimogatta, majd feladta rá a kis kabátkát. Közben a nő rám nézett, mosolyogva. A tekintetemet kereste, mintha azt mondaná: "Te ugye megértesz? Nehéz ez..."
Lefele menet nagy nehezen elvergődtek a vonatajtóig, a nő rengeteg bőröndöt cipelt, és ugyanakkor figyelnie kellett a fiára is. Nem könnyű egy kisgyerekkel vonatozni, főleg ennyi bőrönddel, és főleg, ha a gyerek beteg...
Először az anya szállt le a bőröndökkel, addig Konrád fent várta a lépcsőn, hogy leemelje onnan. Láttam, hogy fél, ezért odaálltam mögé, megfogtam a kis vállát, hogy érezze, biztonságban van. Mindjárt levesz anya, addig foglak. Éreztem, ahogy kis teste úgy remeg, mint a nyárfalevél. Hálásan néztek rám mindketten. A nő levette a kisfiát, "a néni segített leszállni", mondta Konrád, majd mosolyogva elköszöntek...
Vajon hova mehettek kettesben azzal a sok bőrönddel? És honnan jöttek? Szomorúan néztem utánuk a peronon. És fájt. És annyira szégyellem magam ma is, ha eszembe jutnak, és annyira örülök, hogy szerencsés vagyok, hogy Milán van nekünk, hogy egészséges.
És még egy dolgot elhatároztam: ha lesz valaha még egy fiam, Konrádnak fogják hívni, mert csodaszép név.
Sosem szabad őket elfelejtenem.
