Neveket két okból nem említek: egyrészt azért mert nem akarok túlságosan lejáratni senkit, másrészt pedig, mert tudom, a mai világunkban gyakran a dicséretek miatt is szégyenkezni kell. Úgyhogy tegyünk úgy, mintha ez egy kitalált történet lenne - egyszer volt, hol nem volt...
Kisfiammal egy hete kórházba kerültünk. Az egyik délután belázasodott, hányt, és éjszakára sem tudtuk levinni a lázát sem lázcsillapítóval, sem hűtőfürdővel, sem vizes lepedővel. Amikor éjfél körül már 39,9-ig felszaladt a láza, átszaladtunk vele a kórházba, az első emelet gyerekosztályára. Kapott injekciót, vettek tőle vért, és jöhetett a vizes lepedő... Na és kaptunk egy kiságyat az egyik kórteremben, ahol még másik két gyerek volt rajtunk kívül. A földön egy kiselejtezett foltos kiságybetéten összekuporodva aludt egy anyuka a kisfia kiságya mellett, felriadva minden apró kis rezzenésére. Én is kaptam egy hokedlit a kiságy mellé, majd a nővérek közölték, hogy Norbinak haza kell mennie, mert egyszerre csak az egyik szülő lehet a gyerek mellett... Már ekkor sejtettem, hogy nem szeretnek minket, pedig akkor még nem is tudtam, mi vár még ránk...
Milánnak a vizes lepedő után infúziót kötöttek be, aminek az palackja KÉTSZER ráesett a kiságyra, és az első leesés után is ugyanazzal a rojtos ragtapasszal erősítette fel a nővér az állványra, mint először... Csoda, hogy másodjára is leesett...És ha ráesik Milánra? Ma már tudom, hogy akkor jól leszidtak volna engem, hogy nem figyelek a gyerekemre, és el van intézve...
Milunak egész este simogattam a kis fejét, a homlokát, a szemöldökét, hogy végre el tudjon aludni, hisz már nagyon kimerült. És ahányszor álomba merült volna, mindig felriasztotta valami: hol a nővérek kiabáltak, hol a telefon csengett, hol az ajtót csapkodták... Szegény kisfiam pedig már annyira túlpörgött, hogy később már saját magát riasztotta fel: valahányszor lecsukódott a szeme, mindig rándult egy nagyot az egész kicsi teste, és újra felébredt. És ez így ment egész este...
És még ráadásul jött a reggeli váltás... Az amúgy sem túl kedves nővérkéket két kifejezetten durva nővérke követte, akik főellenségként néztek ránk. Látványosan úgy viselkedtek, mintha mi direkt azért jöttünk volna be a kórházba, hogy nekik több munkát adjunk. Nagyon vigyáztak arra, hogy soha ne jelenjen meg a legkisebb mosoly sem az arcukon. Az egyikőjük közölte velem, hogy ne is várjam, hogy az infúzió csöpögni fog, ha a gyerek keze be van hajlítva. Nem kell azt a gyereket kivenni a kiságyból akkor sem, ha sír... A másik "kedves" nővértől pedig megkérdeztem, hogy honnan tudnék én is olyan kiselejtezett kiságybetétet szerezni, amire majd leheveredhetnék, mire azt válaszolta, hogy lehet, hogy már lefoglalták őket az anyukák, de azt megmondja előre, hogy csak éjszaka adnak ilyet...
Beteg a gyereked, félsz, hogy valami súlyos baja van; ennek ellenére próbálsz nyugodtságot és biztonságérzetet sugározni felé, hisz egyedül te vagy neki ebben az idegen környezetben. Nem aludtál egy napja, nem ettél, nem ittál, nem voltál pisilni, és akkor még jönnek a "kedves" nővérek is...
Mivel Milán egész éjszaka nem aludt semmit, hajnal óta keservesen sírt, és a kezén lévő infúzió is nagyon zavarta, megkérdeztem az egyik nővért, hogy felhozhatnám-e a babakocsit az előtérbe, hogy abban ringassam el, valamint nem vehetnék-e ki az infúziót, hiszen egész este teával itattam. Természetesen egyiket sem engedték meg, mire megkerestem az orvost, aki azonnal beleegyezett mondván, hogy az a legfontosabb, hogy a picinek jó legyen. Na itt aztán végképp kihúztam a gyufát, és most már egyenesen gyűlöltek a "nővérkék".
Norbi közben átvette Milut, és azt találtuk ki, hogy amíg a pici alszik, addig én hazaszaladok aludni egy órát. De már mire beértem a lakásba, csengett a telefonom, hogy menjek vissza, mert nem alszik el, és nagyon sír... Hát akkor, hátra arc, irány újra a kórház...
És itt adok hálát az égnek, hogy az orvos viszont nagyon rendes volt, és áttetetett minket egy másik szárnyra, ahol külön szobát kaptunk: csak mi voltunk ketten, volt benne kiságy, egy nagy ágy nekem, pelenkázó, beépített fürdetőkád... És láss csodát, Milán is lassan megnyugodott, bár biztosan nagy fájdalmai voltak, mert a vírusos fertőzésen kívül a gégész garat- és gégegyulladást állapított meg nála. Csend és nyugalom volt, nem rohangáltak a gyerekek visítva a folyosón, másik nővérekhez tartoztunk, akik úgy lopakodtak be éjszaka megnézni a pici homlokát, hogy előtte levették a papucsukat a folyosón...
Aztán kiderült, hogy ez a csecsemőosztály, míg mi (mivel már elmúltunk egy évesek) elvileg a gyerekosztályhoz tartozunk (ahol az első "fantasztikus" éjszakát töltöttük). De mivel volt üres szoba a csecsemőosztályon, átmehettünk oda. Mintha egy másik világba csöppentünk volna.
Milán szépen lassan lecsendesedett, nagy nehezen el is tudott aludni, végül ugyanúgy aludt délelőtt és délután is, mint otthon. Kapta az elég erős fájdalom- és lázcsillapítókat, antibiotikumot, kétszer infúzión keresztül agyi ödéma kialakulása elleni gyógyszert (a sok sírás miatt). Lassan elkezdett lefelé menni a láza, már egyre kevesebbszer kellett lázcsillapítót kérni; néha a teraszra is kimehettünk már levegőzni... Aztán négy éjszaka után haza mehettünk.
Norbi pedig minden reggel bejött hozzánk munka előtt, eljött az ebédszünetben, és minden este hat után megérkezett; megengedték, hogy - ugyanúgy, mint otthon - együtt megfürdessük Milánt, és minden este megvárta, amíg elalszunk, csak aztán ment haza... Köszönöm ezt neki tiszta szívemből miközben tudom, hogy én vagyok a legszerencsésebb lény a földön...
És köszönöm az ott ügyelő orvosoknak és a csecsemőosztály nővéreinek is, hogy emberhez (és gyerekhez) méltó körülményeket teremtettek számukra elősegítve ezzel a mihamarabbi gyógyulást.
És az első éjszakás-nappalos "gyerekosztályos" nővéreknek nem köszönök semmit. Csak kívánok nekik valamit. Azt kívánom, hogy egyszer majd szeressék meg annyira a gyerekeket, hogy nem fújják bele az arcukba a füstöt a teraszon, hanem arrébb mennek két lépést...
Itt a vége, fuss el véle, aki nem hiszi,...
