Tegnap meghalt a magyartanárom, a szentesi drámai tagozat megalapítója, Bácskai Mihály. Magyartanár volt, és én is magyartanár lettem. Munkám során számtalanszor eszembe jutnak az órái, mondatai, igyekszem méltó követője lenni. "Elloptam" irodalmi játékait, számtalanszor fülembe cseng a "Nádja! Te miért ülsz a hátsó sorban?" kiáltása. Már elsőben kellemetlenül éreztem magam, amiért nem tudtam, egy-egy idézet honnan származik, mikor neki olyan természetes volt... És ezért kezdtem el olvasni. Először verseket, majd délutánonként jártam a könyvtárakat, hogy mondjuk Kosztolányitól ne csak az Édes Annát olvassam el, hanem A rossz orvost, a Pacsirtát, a Néró, a véres költőt és az Esti Kornélt is. Hogy hátha megkérdezi... És lassan kezdtem utolérni az elvárásait, az elvárásaimat... Amit ő alakított. De engem nem.
Azt vallotta, hogy a diákokat nekünk tanároknak nem szabad a saját képünkre formálni. Ellenkezőleg... És még valamit: a diáknak mindent szabad, ami nem életveszélyes. Számtalanszor védett meg minket, mindig megnézte az összes előadásunkat, egyről sem maradt volna le. Amikor már végzős voltam, és épp valamilyen nyelvtani versenyről jöttem vissza Szentesre, elhívott magához kakaózni. Szinte minden mozdulatára emlékszem, ahogy megízesítette, ahogy betette a bögrét a mikrohullámú sütőbe. Olyan fura volt ez a modern gépezet abban az antik bútorokkal és könyvekkel teli lakásban... És akkor megkérdezte, hogy ki a kedvenc költőm. Én azt válaszoltam, hogy Radnóti Miklós, és azért nem József Attila, mert őt nagyon nehezen értem. "Igen, - mondta - ez a sorrend: Radnóti Miklós, aztán majd jön József Attila." És ma már tanárként tudom, mit jelent ez, akkor csak félénken pislogtam a kakaó mögül. Egyszer azt is megkérdezte a barátnőmtől és tőlem, hogy mik leszünk, ha nagyok leszünk. A barátnőm azt válaszolta, hogy idegenvezető, én pedig félénken dadogtam, hogy magyart szeretnék tanítani. "Te nagyon sok pénzt fog keresni - mutatott a barátnőmre - , te pedig nagyon keveset. De a pénz helyett majd kapsz valami mást."
Amikor utoljára láttam, már nagyon beteg volt. Az erkélyükről szavalta el az ismert József Attila-vers sorait: "Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,/ jó szóval oktasd, játszani is engedd/ szép, komoly fiadat!" Azóta, amikor ezt a verset tanítom, és felolvasom a sorokat, mindig büszkeség tölt el, magamban rásandítok Miska bácsira, hisz mi tudjuk, hogy ez még ennél is többet jelent... Elszavalta, integetett nekünk, majd bement. Már beteg volt, nagyon beteg... És én akkor elsirattam. Mert tudtam, hogy soha többé nem fogom látni.
És ma megérkezett az email... Isten veled, Miska bácsi!
Én a Te utadat járom..., és titokban abban bízom, hogy büszke voltál, lennél rám.
