Már egy éve, hogy nem írtam... Ennek biztosan megvan a maga oka; de annak is megvan az oka, hogy most írok.
Ez már a harmadik alkalom, hogy Milán nincs itthon, anyuéknál alszik. És hát... hiányzik. Nagyon hiányzik mindenestül. Az összes nyafogásával, hisztijével együtt. Ráadásul most olyan filmet nézek, amiben kisgyerekekről is szó van, szóval katasztrofálisak az anyai ösztönök. Ha állandóan rád van tapadva (ezért hívom Matricának), akkor abból lesz eleged egy idő múlva, ha pedig nincs itt, akkor minden pillanatban érzed a hiányát.
Most épp ez történik.
Elolvasva az előző blogbejegyzésemet, annyi minden történt azóta... Például bölcsis lett a gyerek, ami nagyon nehezen ment. Egy hónapon keresztül sírt, nemcsak az induláskor, hanem végig, egész nap. Nekünk persze megszakadt a szívünk, de tudtuk, erősnek kell lennünk. Egy idő múlva már nem sírt annyira, de amikor hazaértünk, mély apátiába zuhant. Azaz csak feküdt elterülve az ágyacskájában, és még játszani sem volt kedve, nem beszélt, anyukámékat szinte észre sem vette. Ezért hát a mamáék felajánlották, hogy elmennek érte minden délben, és ott lesz náluk. Egy gyermekpszichológus tanácsára elfogadtam az ajánlatot, ezért ez ment karácsonyig, de akkor úgy döntöttünk, újra megpróbáljuk az ott alvást. Nagy küzdelmek árán sikerült is, de hozzá kell tennem, hogy ha nincs egy Erzsike nénink és egy Andika nénink, akkor nagy bajban lettünk volna. A mai napig ők a legnagyobb segítségeink. Nem lehetek elég hálás és nem köszönhetem meg elégszer nekik, amit értünk tettek. A képen épp Erzsike néni mesél a bölcsis farsangon.
És itt ragadnám meg az alkalmat, hogy a magam részéről eloszlassam az önkormányzati bölcsivel kapcsolatos tévhiteket. Számunkra is nagy dilemma volt, hogy magán- vagy önkormányzati bölcsit válasszunk egészen addig, amíg meg nem tudtuk a magánbölcsi árait... Utána nem volt min gondolkodni, hisz az bizony rablásnak minősül. Sok anyukát hallottam áradozni a magánbölcsiről, hogy milyen aranyosak a gondozónők, hogy mennyi mondókát tanulnak a gyerekek, hogy szinte soha nem jönnek úgy haza, hogy egy új dalt ne tanultak volna... Nos jelentem, ez ugyanúgy érvényes a mi bölcsinkre is, ugyanannyi dalocskát, mondókát tanulnak, nagyon egészségesen étkeztetik őket, a gondozónénik mindig részletesen beszámolnak a nap végén mindenről, sőt: Milánt ők nevelték a szobatisztaságra is.
A másik nagy érv szokott lenni a magánbölcsis anyukáknál, hogy a gyerekeik angolul is tanulnak (!) és még haza is hozzák őket kocsival. Na ez a legviccesebb... Egyrészt Ranschburg doktor egyik cikke jut eszembe, aminek az a címe, hogy Az óvoda (bölcsőde) nem topmenedzserképző, azaz nagyon fontos lenne, hogy ne TANÍTSÁK a gyereket semmire, hanem hagyják szépen játszani, másrészt nyelvtanárként pontosan tudom, hogy ez az angol"tudás" még nem angol"tudás". És a hazaszállítás..., Jesszusom! Annyira megerőltető elmenni a gyerekért a bölcsibe? Istenem! Sosem maradnék le arról az élményről, ahogy összeszedem a kis dolgait, amikor megyek érte, és amire tudom, hogy szüksége lesz, a kedvenc kisautója, az üdítője, a futóbiciklije..., és sosem maradnék le arról az élményről sem, amikor kuporog a szőnyegen elmerülve egy játékban, majd észrevesz és szalad felém... Ez a napom fénypontja.
Még egy kép arról, ahogy picit megpihenünk a bölcsis farsangon, aztán...
... befejezem, mert most már nagyon hiányzik a kerek feje...
