Köszönöm mindenkinek a jókívánságokat, az aggodalmakat, nagyon jól esett. Úgy tűnik, hogy Milán rendben van, legalábbis nem látszik rajta kívülről semmi. Szegénykém pedig még nem tudja elmondani, hogy ha valamije fáj.
Nagyon nagy volt az ütközés, a tűzoltó azt mondta, hogy éppen nyitotta ki az ablakot, amikor hallott egy nagy csattanást és gyereksírást... Meghűlt bennem a vér, amikor mesélte. Az a gyereksírás, ami a zárt autóból felhallatszott a tűzoltóságig, az én gyerekem sírása volt.... Most is belémnyilall a fájdalom, amikor eszembe jut.
És tudjátok, nem voltam ott... Ott kellett volna lennem. Tudom, hogy nem tudtam volna segíteni, akkor sem, ha ott vagyok. De... Mégis fáj, és iszonyatos lelkifurdalásom van, amiért nem voltam ott a kisfiammal, amikor ez történt....
Egyébként természetesen az apukám vétlen volt, épp Gyopáros felől jöttek, hozták haza Milut, amikor a Bajnok utcáról egy autós tovább akart haladni a kórház felé. Meg is állt, hogy elsőbbséget adjon (vagy nem tudom, miért), majd elindult. Bele a szüleim autójába. Ez pedig így valóban kivédhetetlen, hiszen apu annyit látott, hogy megáll, azaz elsőbbséget fog adni. De nem.... A sofőr sem tud ezzel elszámolni. Vállalt minden felelősséget, mindent azonnal aláírt..., százszor elnézést kért...
És így, hogy az apám negyvennel ment, a másik autó pedig álló helyzetből ment neki..., így teljesen összetört az autónk... Apuéknak elég csúnya zúzódásaik vannak, Milánt az öv a kis nyakánál meghorzsolta. Ennyi látszik... A gyerekülés mentette meg, amit rögtön ellenőriztek is a rendőrök, hogy megfelel-e az európai nemtudomminek. Persze megfelel, hisz jó drága volt. Ferrari... Életünk legjobb döntése volt, hogy sok pénzt szántunk a kisfiunk biztonságára. Tanúsíthatom, hogy megéri...
Végül pedig egy (már kellemesebb) kép a Szülők akadémiájáról, ahova mondókázni járunk péntekenként. Felhívnám a figyelmet a halálfejes pólóra...:)
