Már egy éve, hogy nem írtam... Ennek biztosan megvan a maga oka; de annak is megvan az oka, hogy most írok.
Ez már a harmadik alkalom, hogy Milán nincs itthon, anyuéknál alszik. És hát... hiányzik. Nagyon hiányzik mindenestül. Az összes nyafogásával, hisztijével együtt. Ráadásul most olyan filmet nézek, amiben kisgyerekekről is szó van, szóval katasztrofálisak az anyai ösztönök. Ha állandóan rád van tapadva (ezért hívom Matricának), akkor abból lesz eleged egy idő múlva, ha pedig nincs itt, akkor minden pillanatban érzed a hiányát.
Most épp ez történik.
Elolvasva az előző blogbejegyzésemet, annyi minden történt azóta... Például bölcsis lett a gyerek, ami nagyon nehezen ment. Egy hónapon keresztül sírt, nemcsak az induláskor, hanem végig, egész nap. Nekünk persze megszakadt a szívünk, de tudtuk, erősnek kell lennünk. Egy idő múlva már nem sírt annyira, de amikor hazaértünk, mély apátiába zuhant. Azaz csak feküdt elterülve az ágyacskájában, és még játszani sem volt kedve, nem beszélt, anyukámékat szinte észre sem vette. Ezért hát a mamáék felajánlották, hogy elmennek érte minden délben, és ott lesz náluk. Egy gyermekpszichológus tanácsára elfogadtam az ajánlatot, ezért ez ment karácsonyig, de akkor úgy döntöttünk, újra megpróbáljuk az ott alvást. Nagy küzdelmek árán sikerült is, de hozzá kell tennem, hogy ha nincs egy Erzsike nénink és egy Andika nénink, akkor nagy bajban lettünk volna. A mai napig ők a legnagyobb segítségeink. Nem lehetek elég hálás és nem köszönhetem meg elégszer nekik, amit értünk tettek. A képen épp Erzsike néni mesél a bölcsis farsangon.
És itt ragadnám meg az alkalmat, hogy a magam részéről eloszlassam az önkormányzati bölcsivel kapcsolatos tévhiteket. Számunkra is nagy dilemma volt, hogy magán- vagy önkormányzati bölcsit válasszunk egészen addig, amíg meg nem tudtuk a magánbölcsi árait... Utána nem volt min gondolkodni, hisz az bizony rablásnak minősül. Sok anyukát hallottam áradozni a magánbölcsiről, hogy milyen aranyosak a gondozónők, hogy mennyi mondókát tanulnak a gyerekek, hogy szinte soha nem jönnek úgy haza, hogy egy új dalt ne tanultak volna... Nos jelentem, ez ugyanúgy érvényes a mi bölcsinkre is, ugyanannyi dalocskát, mondókát tanulnak, nagyon egészségesen étkeztetik őket, a gondozónénik mindig részletesen beszámolnak a nap végén mindenről, sőt: Milánt ők nevelték a szobatisztaságra is.
A másik nagy érv szokott lenni a magánbölcsis anyukáknál, hogy a gyerekeik angolul is tanulnak (!) és még haza is hozzák őket kocsival. Na ez a legviccesebb... Egyrészt Ranschburg doktor egyik cikke jut eszembe, aminek az a címe, hogy Az óvoda (bölcsőde) nem topmenedzserképző, azaz nagyon fontos lenne, hogy ne TANÍTSÁK a gyereket semmire, hanem hagyják szépen játszani, másrészt nyelvtanárként pontosan tudom, hogy ez az angol"tudás" még nem angol"tudás". És a hazaszállítás..., Jesszusom! Annyira megerőltető elmenni a gyerekért a bölcsibe? Istenem! Sosem maradnék le arról az élményről, ahogy összeszedem a kis dolgait, amikor megyek érte, és amire tudom, hogy szüksége lesz, a kedvenc kisautója, az üdítője, a futóbiciklije..., és sosem maradnék le arról az élményről sem, amikor kuporog a szőnyegen elmerülve egy játékban, majd észrevesz és szalad felém... Ez a napom fénypontja.
Még egy kép arról, ahogy picit megpihenünk a bölcsis farsangon, aztán...
... befejezem, mert most már nagyon hiányzik a kerek feje...
egy elég nehéz éjszakánk, amikor Milu csak úgy volt hajlandó aludni, hogy a kezemben volt, de csak akkor nem sírt, ha álltam... Ha le akartam ülni vagy feküdni, azonnal észveszejtő üvöltésben tört ki, nekem pedig megszakadt a szívem, mert hallottam a hangján, hogy fáj valamije. Szerencsére csak egy éjszaka volt ilyen rossz, Gabika doktornénihez időben elmentünk, és gyorsan meg is gyógyult a kis mikrocsöpet:)
ett felfedeztük magunknak a homokozót is, bár csak óvatosan. Mindent csak óvatosan. Nem egy "berontok a kellős közepébe mindennek" gyerek az biztos, mindent háromszor meggondol. Kivéve, ha álmos... Akkor aztán esik óriásikat, van sírás, virnyákolás, "NEM KELL" és a társai...
jobban viszont az aggaszt, hogy nehogy a kisfiam is elkapja.
Azt vallotta, hogy a diákokat nekünk tanároknak nem szabad a saját képünkre formálni. Ellenkezőleg... És még valamit: a diáknak mindent szabad, ami nem életveszélyes. Számtalanszor védett meg minket, mindig megnézte az összes előadásunkat, egyről sem maradt volna le. Amikor már végzős voltam, és épp valamilyen nyelvtani versenyről jöttem vissza Szentesre, elhívott magához kakaózni. Szinte minden mozdulatára emlékszem, ahogy megízesítette, ahogy betette a bögrét a mikrohullámú sütőbe. Olyan fura volt ez a modern gépezet abban az antik bútorokkal és könyvekkel teli lakásban... És akkor megkérdezte, hogy ki a kedvenc költőm. Én azt válaszoltam, hogy Radnóti Miklós, és azért nem József Attila, mert őt nagyon nehezen értem. "Igen, - mondta - ez a sorrend: Radnóti Miklós, aztán majd jön József Attila." És ma már tanárként tudom, mit jelent ez, akkor csak félénken pislogtam a kakaó mögül. Egyszer azt is megkérdezte a barátnőmtől és tőlem, hogy mik leszünk, ha nagyok leszünk. A barátnőm azt válaszolta, hogy idegenvezető, én pedig félénken dadogtam, hogy magyart szeretnék tanítani. "Te nagyon sok pénzt fog keresni - mutatott a barátnőmre - , te pedig nagyon keveset. De a pénz helyett majd kapsz valami mást."
hajús képet is...
, milyen diszkréten takarásban marad minden a képen annak ellenére, hogy ez egy meztelen gyermekfotó. Ezt a divatot visszahoznám.
